A következőkben bemutatott örökség bár ott a szemünk előtt, mégis sokak számára rejtve marad. Amikor múzeumokról beszélünk, gyakran a bennük rejlő régiségekre, a történeteket hordozó ereklyékre vagy a rég elfeledett múlt halvány szikráira gondolunk.  De megeshet ugyan, hogy nem csak a múzeumokban rejlő tárgyak az egyetlen dolgok, melyek hagyatékainkat képviselik, hisz van, amikor maga az épület is muzeális értékkel bír. Egy ilyen múzeum, a Székely Nemzeti Múzeum is.

A Székely Nemzeti Múzeum az egyik legrégebbi magyar múzeum. 1875-ben Imecsfalván özv. Cserey Jánosné Zathureczky Emília a család magángyűjteményére és Vasady Nagy Gyula szaktudására alapozva hozta létre, majd 1879-ben köztulajdonba adta. Ekkor került a gyűjtemény Sepsiszentgyörgyre. Kezdetben a múzeumot a Székely Mikó Kollégium fogadta be és 1892-ig az ún. Béldi-ház emeletén volt elhelyezve, majd ennek lebontása után az egyre gyarapodó gyűjteményt a középiskola két helyiségében helyezték el. Egy önálló múzeumépület megteremtése céljából már 1890-ben gyűjtés indult. Elsőként Huszka József készített épülettervet, majd az 1903-ban megvásárolt mostani telekre több neves építész készített tervet, végül a Vallás és Közoktatási Minisztérium 1911 márciusában Kós Károlyt bízta meg az épületegyüttes megtervezésével. Kós már áprilisban elkészítette a kiviteli terveket, majd júliusban a múzeumőri lakásokat is megtervezte. Az építkezést 1911 augusztusában kezdték meg és a következő év végére a főépület és a múzeumőri lakások is elkészültek.

Az építkezés az előzetes ígéreteknek megfelelően, főleg székelyföldi anyagok felhasználásával és székely mesterek alkalmazásával folyt le, Molnár István és Szabó Mihály építőmesterek, Deák András vaskereskedő, valamint Jakócs István lakatosmester helyi vállalkozók vezetése alatt. Az alapfalakhoz és a lábazat kiképzéséhez a sepsiszentgyörgyi őrkői homokkövet, az épület falaihoz prázsmári téglát, az ácsszerkezetekhez, famunkákhoz a térségbeli erdőkből beszerzett faanyagot, a tetőfedéshez bodoki cserepet használtak. A fehér márvány tagozatok, burkolatok gyergyószárhegyi nyersanyagból készültek. Egyedül a zománcos cserepek származnak messziről, a kunszentmártoni gyárból.

A belső, gondosan megtervezett részleteket, mint térelválasztókat, kilincseket, bútorokat is helyi mesterek kivitelezték, a világítótesteket és a könyvtári berendezést viszont budapesti cégek biztosították. A nagy, elegáns felületek és az apró részletek egysége teszi igazi remekművé a múzeum épületeit.

A szűk értelemben vett Kós Károly épületegyüttest valójában szervesen egészíti ki az azt körülvevő dendrológiai park, mellyel eredetileg a Székelyföld jellegzetes fáit kívánták bemutatni, és az ugyancsak Kós tervezte kerítés zárja, három kapujával. Mindkét galambbúgos nagykapu kiválasztásában személyesen vett részt. Hasonlóképpen maga irányította az 1767-es csíkmenasági (pottyondi) lófő-háznak az áttelepítését.

Ugyanakkor Kós Károly nevéhez kötődik az állandóan a túlzsúfolódással küzdő múzeum nyitva hagyandó lehetőségként már 1898-ben megfogalmazott bővítése. Kós a főépület mindkét szárnyát meghosszabbíthatóra tervezte, ebből az északi szárnyé valósult meg. Ide elsősorban a néprajzi anyagot és a képtárat kívánták átcsoportosítani. Az 1943-ban, háborús lehetőségekhez tervezett épülettervnek a Kós Károly halálát (1977) követő, 1978-as módosításaiban egy egységes északi szárny kiképzésének igénye érvényesült, az ablakok kiképzése, a második emelet manzárdszerűvé alakítása is mindenekelőtt a régi szárnyrész megoldásait alkalmazta. Az új épületrészbe csak a Képtár nem került át, mert időközben sikerült számára megszerezni a főtéri Bazár emeleti helyiségeit.

Bár a fentiek pusztán nagyvonalakban mesélnek az épületről, reméljük mégis sikerült átfogó képet alkotnunk arról, hogy mennyi érdekesség rejtőzhet egy épület múltjában. Egy olyan épületében, mely előtt elsétálhattunk, melyben akár járhattunk is, és mégsem feltétlenül gondoltuk volna, hogy a falak, melyek körbevesznek minket akkor és ott, szintén örökségünk részét képezik. Létük neves emberekhez fűződnek, oly emberekéhez, kik minket szerettek volna megajándékozni valami maradandóval. Reméljük írásunk segít, hogy ne merüljenek homályba a körülöttünk lévő kincsek, hogy ténylegesen maradandó legyen mindaz, amit elődeink hagytak ránk.